Az utóbbi hetek szikrázó napsütéses napjai feltöltötték ugyan hiányos D vitamin- és örömraktárainkat, ám- mint arról már számtalanszor meggyőződhettem – mindennek ára van.  Áron fulladozni kezdett, ezért rohamtempóban vittük be a gyerekkórház sürgősségi osztályára. Több mint másfél éve nem jártunk ott és, öröm az ürömben, kicserélték a teljes felszerelést, bútorzatot és mintha a személyzetet is importálták volna: azonnal szóba álltak velünk, kedvesen viselkedtek a gyerekkel és kezelés alatt is végig jelen lehettem. Sajnos a páciensi kör nem változott, ugyanaz az élelmes gárda, amelyiket minden mozdítható dolog bűnre csábít, így aztán Áron kabátja, sapkája és sálja nélkül tértünk haza. Időnként még elképedek azon, hogy micsoda országban élek: beviszem a beteg gyereket, erre valaki más, aki szintén a beteg gyerekével érkezhetett, meglop. Nem is engem, a beteg gyerekemet. Csak abban reménykedek, hogy aki kapta a holmikat, annak tényleg szüksége volt rá.

Visszatérve kis hősömre: nagyon vitézül állta a sarat. Nem volt sírás sem az injekciónál, sem a vizsgálatoknál és képes volt zsibbadtra feküdni a végtagjait, mert vagy három órán át kapta az infúziót. Csak akkor telt meg a szeme könnyel, amikor kiderült, hogy nincs kabátja, az autóban pedig megkérdezte: De milyen embej tudta elvinni az én kabátomat? Furcsa, de egyértelműen közölte, hogy nem annyira az elveszett tulajdont, mint inkább a lopás tényét fájlalja.

És az igazi életleckék még csak eztán következnek.

Párbeszédünk időpontja reggel fél nyolc, helyszíne a havas táj, hőmérséklete nagyon mínusz.

Áron: Nézd, milyen hós az autónk!

Én: Igen, nagyon havas.

Áron: Havas… Gyeje sepejjük le jóla a havt!

Én: Havat, nem havt.

Áron: Megdobtalak havval!

Én: Hóval…

Időközben elindulunk. Áron homlokát ráncolja, rakja össze fejben az információt. Én pedig azon töprengek, hogy az ehhez hasonló logikátlanságok nélkül mennyivel könnyebb volna az anyanyelvünk! Ám – valószínűleg – kevésbé lenne szép…

Ez a post most nem arról szól, hogy RO-ban az oktatás színvonala, minősége és keretei még a jelentéktelennél is kevesebb figyelmet kapnak.  Arról sem, hogy a pedagógusi kenyérre vaj nem mindig jut. De még arra sem térnék ki részletekbe menően, hogy a tanári státusz, imidzs olyan irányban deformálódott az utóbbi években, hogy még a legképzetlenebb kenyérkeresők is elnézően csóválgatják a fejüket, ha az iskola kompetenciái kerülnek szóba.

Tavaly ősszel amikor tíz százalékkal megvékonyították a tanügyisek pénztárcáját hümmögtünk ugyan, de beláttuk, hogy ha az ország jóléte ezen múlik, akkor itt nincs mit tenni… Év végére világossá vált, hogy a tíz százalék, mint idea, annyira bejött a döntéshozóknak, hogy újabb tíz százalékot csökkentenek, ezúttal nem fizetést, hanem állást. Ezen a ponton már kezdett terjedni a szörnyű szorongás, az a fajta amelyik átjárja minden sejtünket,  és a végén csinos gombócként helyet foglal a gyomrunkban.

Személyes méltatlankodásom akkor kezdett nőni, amikor pár hete közzétették, hogy az évi költségvetésből a titkosszolgálat kétszer akkora összeget kasszíroz, mint az oktatás. Elment ezeknek az eszük? Miféle rangsorolás ez?

Mostanra pedig a gyanú bizonyossággá vált: bolondok által vezetett országban élek és haladok… bolondfelé… Épp ma olvastam, hogy a román titkosügynökök száma az FBI ügynökök hatszorosa, a MI5 ötszöröse. Ha ennek fele is igaz, akkor jó úton haladunk… Aganisztán irányába…

A Nagy Ő remek péntek estét ígért nekem. Mert tudja, hogy odavagyok a remek péntek estékért. A Kicsi Ő igazán partner volt a dologban: hagyta magát korán ágyba imádkozni és viszonylag pillanatok alatt elaludt. Na és akkor kellett volna elkezdődnie a pohár bornak, a  Sherlock Holmes -os borzongásnak és a közös takaró ide-oda húzgálásának, hogy mindenhova jusson. Ehelyett valakik valahol nem végezhetik el a munkájukat, amíg Ő el nem végzi a saját részét, úgyhogy Ő most rettentően koncentrál, nekem pedig itt egy pohár tej és egy nagyon csajos mozi.  Mégse olyan rossz nekem…

Lesújtó véleményeket olvasok a kortárs magyar gyermekirodalomról a szakavatottak tollából. Azt írják, hogy néhány ritka kivétellel, a mostani gyerekekhez szóló művek igénytelenek, fantáziátlanok, silányak. Nem tisztem eldönteni, hogy ez valóban így van-e, de azt bizton állítom: a helyzet nem reménytelen.

Két és háromnegyed éves, külön bejáratú házi literátorom napi rendszerességgel tágítja horizontomat, nyitogatja elmémet az új, meghökkentő irodalmi élmények felé. Legújabb szerzeménye “A félelmetes szülinapi torta” címet viseli. Kis részlet a műből: “Jező, deje meséljek egy mesét a félelmetes szülinapi tojtájól! Egyszej vot, hol nem vot…” innentől kezdve pedig egymást érik a lebilincselő fordulatok. A cselekmény egy szülinapi zsúron játszódik, bár a szerző erre így külön nem tér ki, azért a kontextus világosan utal rá. A főszereplő természetesen a már fent említett félelmetes finomság, amely összeütközésbe kerül a gyerekekkel, de sietek mindenkit megnyugtatni, hogy a végén minden jóra fordul, a gyerekek győznek és megeszik a szülinapi tortát.

Amíg pedig kis írópalántám odanő,  hogy szélesebb réteggel is megoszthassa eredeti történeteit, addig jószívvel ajánlom ezt az oldalt. Jó böngészést, tartalmas olvasmányokat kívánok.

Régi szokásomtól eltérően az új év új fogadalmak népes kicsiny tárával startolt.  Eddig azért nem fogadkoztam, mert úgysem vagyok elég állhatatos és kitartó, hogy bármilyen fogadalom engem komolyan vegyen. És lám, milyen igazam lett megint, itt van állhatatlanságom és gyenge akaratom ékes bizonyítéka: semmibe véve korábbi fogadalmamat, miszerint többet nem indítok újabb virtuális naplót, ismét itt vagyok. Ami pedig a többi fogadalmat illeti, nos, azokat megtartom magamnak